Egy fotóművészeti szalon a 21. század második negyedének elején komoly dilemma elé állítja a kurátorait. Amennyiben a mindenkori művészeti szalonok nem egyebek, mint időnkénti flottafelvonulások, ilyen-olyan szempontok szerint kiválasztott alkotók egy vagy több képének alkalmi bemutatásai, akkor ezzel szerintem nem érik el hatásukat, mondhatni felesleges pénz-, energiaés egyéb pocsékolás, melyet indokol, de nem magyaráz a történelmi távlat, miszerint ez a megmutatkozási forma már évszázados hagyományokkal rendelkezik. Miből gazdálkodhatnak a mindenkori kurátorok? Lehet különféle módszerek szerint válogatni az alkotókat. Vagy tematikus szempontok szerint korlátozhatják a szerzők munkáit, esetleg állíthatnak időbeli és egyéb korlátokat, de meghatározhatják a résztvevők személyét is, avagy szabad folyást engedve, minden jelentkezőnek biztosítják a megmutatkozás lehetőségét, Bármelyik érdekes lehet, ha nem fedi el az igazi célt, miszerint a mindenkori szalon feladata, hogy számot adjon arról, mozdult-e előre öt év alatt az adott művészeti ág, jelen esetben a fotóművészet egésze, s ha igen, merre, mennyit, miképpen.
Mondhatni persze, hogy öt esztendő egy művészeti ág fejlődésében nyúlfarknyi idő. Ez általában igaz is, ám vannak sorsfordító évek, amikor egy új irányzat, egy új technika, egy új szemléletmód döntően változtathatja meg az egészet, vagy legalább is elindíthat egy jelentős átalakulást, magával mozdítva a már meglevő, kész struktúrába rendezett művészeti kánonokat. Most éppen itt tartunk. Bekerült a köztudatba, a köznapi gyakorlatba és lassan, fokozatosan a művészi önkifejezésbe is a mesterséges intelligencia általi képcsinálás, ami már nemcsak egy új kütyü, nemcsak egy új eljárás, hanem a fotográfia eddigi filozófiáját is felülíró képkészítési mód. A mesterséges intelligencia által összerakott képek, melyeket szóbeli vagy írásos kérések nyomán kreál a sok tízmillió (amúgy tegyük hozzá, nagyrészt jogtalanul) tárolt kép felhasználásával, új dimenziókat nyithat meg a művészi alkotás előtt. Ma még csecsemőkorát éli, de próbálgatja a hangját, jelzi, hogy itt van már ő is. A fotóművészeti szalonnak, ha az utolsó öt év változásait kívánja bemutatni, érzésem szerint muszáj ezzel a tendenciával is foglalkoznia. Rengeteg és egyre több kísérlet, vadhajtás, sikerületlen alkotás született és fog is még, de el kell fogadnunk, hogy csak így, botladozva juthat el valami eddig nem látotthoz a fotóművészet. Akkor járunk el tehát helyesen, ha azt gondoljuk, az MI nem kiváltja, hanem csak szolgálja az emberi alkotóerőt, kreativitást. Kinyit rengeteg új lehetőséget, de nem szorítja ki az emberi pszichét, lelket, érzelmet, intuíciót. Mert azt biztosan lehet tudni, hogy erős vízió, koncepció, elképzelés (nevezhetjük ihletnek is) nélkül nincs jó kép. Ezt figyelembe véve, a szerzők és az MI közös munkájaként született képek adják a 2026-os Fotóművészeti Nemzeti Szalon egyik részét, lehetőség szerint felkutatva minden így készült, bemutatásra érdemes fotót, megpróbálva bizonyos tendenciákat, utakat, nota bene zsákutcákat is felmutatni.
A művészi önkifejezés útjain sokan járnak-kelnek, különböző irányokba, eltérő sebességgel, intenzitással, más-más céllal. Mindegyikük útjának van létjogosultsága, tulajdonképpen valamennyi érdemes lehet a megmutatásra. Ennyi hely nincs a világ egyetlen kiállítóhelyén sem. Dönteni kellett tehát, melyikeken induljunk a mostani fotószalon szervezésének megkezdésekor. Fentebb felsoroltam, milyen lehetőségek állnak a kurátorok előtt. Mi pedig döntöttünk. A személyek kiválasztásában a szalonnal párhuzamosan folyó komoly vállalkozás, a most elkészülő, háromszáz fotográfuson keresztül a magyar fotóművészetről átfogó képet megmutatni kívánó nagy könyv játszotta a főszerepet. Erről kurátortársam, Bán András írt bővebben. Olvassák. Lehet az elven vitatkozni (fognak is szép számmal), de majd az eredmény igazolja vagy cáfolja őket. Az így kiválasztott, száznál több fotográfus különféle utakon közelíti bevallott vagy burkolt célját, ami nem más, mint koherens életművet építeni folyton változó, alakuló világunkban. Ezek az utak sokféleképpen definiálhatók, átnevezhetők, mint az igazi utak is, de véleményem szerint a kortárs fotográfia térképét azért nagyrészt lefedik.
Felsorolom, mely elvek alapján csoportosítottuk a különböző termek fotóit, nyomatékosan hangsúlyozva, hogy sehol nincsenek kristálytiszta kategóriák, egyik ugyanúgy tartozhatna ide, mint oda, és ez rendben is van, hiszen a műalkotások egyik alapvető sajátossága, hogy kézzel-lábbal tiltakoznak a skatulyázás ellen. Felvállaljuk tehát (mit tehetnénk egyebet), hogy az alább következő felosztási alapok erősen szubjektívek, a kiállítást nevükkel jegyző személyek véleményének tükröződése, agyuknak szüleménye. Lássuk tehát:
A hagyományos, bizonyos történelmi távlattal rendelkező széles sugárút (szándékosan nem írok irányzatot) a dokumentarista szemléletű, társadalomkritikai célzattal készített fotók sztrádája, melyeken gyakran riportszerű, néha szociális hevülettel készült egyes képek vagy fotóesszék hasítanak. Igen gyakran találkozhatunk köztük személyes, szubjektív látásmóddal, megközelítéssel, az alkotó saját, szűkebb körét megmutató partikuláris, vagy ellenkezőleg, átfogó, nagyobb közösségeket, netán a glóbusz valamennyi lakóját érintő anyagokkal. Általában a jelenkori társadalmat, azok tagjait foglalkoztató alapkérdések szerepelnek témáik között: az elmagányosodás, a háborúk, a migráció, a társadalmi különbségek egyre nyíló ollója, a környezetpusztítás, az elsivatagosodás, a minden szinten terjedő erőszak, a vallási köntöst felöltő megkülönböztetések, a feminizmus, a gender kérdés… Ide tartoznak persze a puszta önmaguknál többet jelentő, újragondolt táj- és környezetfotográfiák is.
A másik út, mely egyre járhatóbbnak bizonyul a kortárs alkotók számára, az intim, személyes naplószerű fotózás, mely témáit hangsúlyozottan a mindennapi életből meríti. Megjelennek köztük a fotográfust és/vagy a családját mindennapi vagy extrém helyzetekben ábrázoló képek, máskor a test, az intim környezet megmutatása jelenti a fő témát, néha hangsúlyozottan profi technikákat, máskor szándékosan a privátfotó eszköztárát használva. Az identitáskeresés módjaként a szerepjáték, a beöltözés, vagy a lecsupaszítás, a rejtőzködő önmegnemmutatás gyakori elemként jelenik meg. Az ezen úton felbukkanó fényképek gyakran az önreprezentáció eszközeként is szolgálnak, rengeteg áttételt, kanyart produkálva, elegendő táplálékot szolgáltatva az erre éhes nézőknek.
Forgalmas, sokak által járt út a konceptuális fotográfia, ahol az előzetes gondolat, a fejben kidolgozott koncepció gyakran fontosabb, mint az azt követő esztétikai megvalósítás mikéntje. Igen gyakran használja ez a képkészítési mód a sorozatokat, szekvenciákat, meglepő installációs elemeket, néha vegyítve a képi és a nyelvi jeleket, elég sokszor közelítve a legkülönfélébb formákban a képzőművészeti, fényművészeti vagy más vizuális műfajok határterületei felé. Néha át is lépik a limest, mint az újmédia és az interdiszciplináris, mozgóképi elemként megjelenő fotók, vagy a hangokkal kísért alkotások, máskor pedig az interaktív médiumok esetében. A szerzők rendelkezésére egyre több, egyre furmányosabb eszköz áll, ami tág teret kínál a kreatív művészi teremtő tevékenységnek.
A manipulált képalkotás ösvényét is sok alkotó járja. Minden kép, mely tagadásos viszonyban van a bármilyen okokból el nem fogadható valósággal, amely kevesli a meglévő elemek hagyományos elrendezése kínálta készletből alkotható képek művészi hatását, az szívesen feszegeti a valóság és a fikció határait, igen gyakran át is lépve azokat, ezáltal egy új, saját személyére szabott kvázi valóságot teremtve. Ellentétben az MI alkotta képekkel, itt még az alkotó közvetlen jelenlétével, szeme, keze, eszközei segítségével zajlanak a képcsinálási folyamatok, nyomon követhetők az egyéni gesztusok, a beavatkozások fizikai nyomai.
A felsorolás végére maradnak a törvényszerűen bekövetkező technikai változásokat elvető, az automatizált gépi képcsinálás minden formáját elutasító archivisták, akik visszanyúlnak a fotográfia lassan két évszázados múltjához, rekonstruálva a korabeli eljárásokat, hosszas és bonyolult handmade módon alkotván meg képeiket. Azok a képek érdekesek ezen az úton, ahol nem pusztán a régi eljárások mechanikus felhasználásai, a már évszázadokkal ezelőtt is alkalmazott témái, ezek remake-jei kerülnek ki a ma is emulziót öntő, vegyszerekkel babrikáló kezeik alól, hanem az archív fényképészeti metódusok felhasználásával mai témák, mai gondolatok dominálnak a kézműves eljárásokkal a mű születési folyamatának minden lépését kézben tartó, azt gépeknek, automatikáknak ki nem adó tevékenységük során. Amikor a történeti eljárásokat mai szemlélettel, művészi intuícióval alkalmazzák a személyes és kollektív emlékezet vizsgálatára, midőn egy koncepció, egy újraértelmezett helyszín, másként megfogott portré jelenik meg a fotográfia különböző fejlődési szakaszain keletkezett technikák által, ott jelentős alkotások születhetnek a dagerrotípiák, cianotípiák, sópapírok, kollódiumos ambrotípiák, kromátkolloidos eljárások segítségével.
S bár rengeteg fenntartásom van a mesterséges intelligencia segítségével, vagy teljesen azzal készített képekkel szemben, mégis azt gondolom, 2026-ban egy fotográfiai tendenciákat felmutatni kívánó szalonkiállítás nem teheti meg, hogy fejét a homokba dugva, nem vesz tudomást az utóbbi években jelentkező és egyre gyorsabb iramban népszerűsödő MI képekről. S mint ahogy egy állatkert igazgatónak sem lehetnek kedvenc és kevésbé kedvenc állatai a kertjében, így a kurátorok egyike is azt mondja itt a szövege végén: őszintén drukkolok, hogy a fotóművészet két évszázados, kanyargós útján érkezzen el egy olyan keresztúthoz, amely az emberi gondolat, alkotókészség részére újabb utakat nyit meg, tovább gazdagítva a jelenlegi, meglehetősen szövevényes úthálózatot.