A művészeti és tudományos-technológiai változások civilizációnk évezredeiben bővebbek voltak a generációváltások ritmusánál. A 20. század ezt az egyensúlyt megbontotta, a generációk munkavégzésében, művészi tevékenységében a lényegi átalakulások gyorsulása meghaladta az evolúció által kialakított befogadó és alkalmazkodó képességünket. A művészet változásait a Műcsarnokban a Magyar Művészeti Akadémia kezdeményezésére megújult, 2014-ben elindított Nemzeti Szalonok 5 éves ciklusai is érintik. Az eddigi fotóművészeti szalonok be tudták fogadni a műfaj változásaiban született újdonságok szellemi és fizikai innovációit. A mostani, harmadik szalon is képes erre: élményszerű keresztmetszetet kínál a közönségnek a mai fotóművészetről. De a mesterséges intelligencia, az MI kritikus helyzetbe hozza a fotóművészetet. Ennek felvezetéséhez a korábbi fotószalonokhoz írt, a változások problémáit érintő katalógusszövegeimre tekintek vissza.
2016-ban kultúrtörténeti analógiával vezettem fel az I. Fotóművészeti Nemzeti Szalont: „Hogy mi generálja a változásokat? A társadalom átalakulása és a technológia fejlődése, az új anyagok és az új látásmódok. A fotográfia klasszikus művelete az expozícióval látens képet hozott létre, amit vegyszerek hatására a fotós egy negatív látens képpé, majd újra pozitív képpé alakít. A processzus hasonlít az alkímiai fő műveletek mítoszához: a nigredo (feketítés), az albedo (fehérítés) és a rubedo (vörösítés) lépéseihez. Vagyis az analóg fotográfia művelője még személyes kapcsolatot tarthatott a mágikus teremtéssel. Ennek elvesztése tragikus vesztességgé lehet. C. G. Jung elmélete szerint mindaz, amit a felvilágosult nyugati kultúra irracionális fizikai folyamatnak minősített, valójában egy mentális transzmutáció analógiája; ezzel Jung – az utolsó előtti pillanatban – rehabilitálta az alkímiát. Mi következhet most?”
Az egyetemen több tudós-festő tanárunk fontosnak érezte diákjait bevezetni a kor változásaiba. A hetvenes években jelen időben éltük meg új problémák születését. Máriási Iván a műegyetemi R Klubban elementáris hatású új művészet- és világszemléletet adott elő. Érezhettük: éppen minden felborul. A képi oktató-forradalomhoz diáival olyan fotóanyagot mutatott be, amely akkor minket világháló nélkül is kiváltságos helyzetbe hozott. Ott és akkor nem voltunk nagyon lemaradva. Negyven évvel később az első fotószalon elé ezt írtam: „Ma, amikor a képalkotás- képmanipulálás soha nem látott léptékben vált mindennapi emberi gyakorlattá, maga a képkészítő tevékenység mégis csak ritkán jut el a szublimált képlátásig. A digitális fotó nyíltan feltárja az analitikus megismerés illúzió voltát.”
Öt évvel később, a 2021-es második fotószalonhoz írt bevezetőmben már az okostelefonos fotó sodrása is szerepet kapott, érzékelve, hogy a fotó-műalkotás személyhez kötődő egyedisége, a klasszikus fotóművészet vált fenyegetetté. „Amikor a milliárdnyi – a képcsinálás tradícióiról leszakadt – fotóról kiderül, hogy meghaladja az evolúcióban kifejlődött befogadói képességünket, rugalmasságunkat, sürgetően felmerül a fotóművészet klasszikus értékeinek védelme. A képkészítők jelentős része felismerte a hiányt, és ragaszkodik a fényképezés művészeti műfajával hagyományozódó értékekhez. Soha nem látott mértékben megnőtt a fotográfiai gyűjtemények, kiállítások, albumok nézettsége. Sokat adhat a »műélvezet«. Gyakran foglalkozunk a digitális és az analóg fotózás különbözőségeivel. Olyan, természettudományos alapon eddig át nem gondolt befolyásoló tényezők is megváltoznak a hagyományos optikai keresőt felváltó képernyő használatával, mint a jobb és bal agyfélteke befolyása a kép készítésére, vagyis a kompozíciós tudati mechanizmus. Vagy a jin és jang szimbólumpárral leírható kreatív emberi készségek. […] A fényképezés a gondolat Petri-csészéje; a laboratóriumi műszó használatát a fenti negatív diagnózis gyógyításának szükségessége diktálhatta.” Érzékelhető volt, hogy egy technikai váltás egész emberiséget átfogó gyorsulása előbb-utóbb holisztikus világváltást hoz. Ebben a kritikus menetben kiemeltem: „…a művészi fotográfia – és a műfaj iránt való megnövekedett érdeklődés – titkának kulcsa a képekkel folytatott párbeszéd, amit a szalon típusú kiállításon látható, befogadható fotográfiák mindenképpen ígérnek. A minőségi fotók által megvalósuló képi diskurzus talán elvezet a művészi látásmódok, a kreatív képalkotás gazdag mintáiig, amit képi bölcsességként írtam le. Ezt a folyamatot a közönség és a szakma joggal ünnepelheti.”
Ma, újabb öt év elteltével, a drámai módon tovább változó világban a harmadik fotószalon kiállítására az MI, a mesterséges intelligencia képei is bekerültek. A kurátorokkal Szerényi Tamást kértük fel, hogy tanulmányt írjon e témáról. A katalógusunkban olvasható alapos és elgondolkodtató írásából idézek, természetesen saját álláspontomat alátámasztva: „A legradikálisabb változást talán a vizuális kultúra területén hozta az MI. A generatív eljárások széles körű elterjedése forradalmasította a képalkotást, hatással volt a nézői tekintetre és az alkotói képzeletre egyaránt. Hogy némileg érzékeltessük a változás ütemét: 2024-ben naponta körülbelül 34 millió MI-generált kép készült. Befogadhatatlan és felfoghatatlan mennyiség. És a képek előállításának minden eddiginél egyszerűbb módja soha nem látott kihívás elé állítja a fotós szakmát, a művészeket és az »ártatlan« befogadót. […] Egy kutatás szerint a többség inkább tart az MI hosszú távú hatásaitól.
A megkérdezettek 59%-a véli úgy, hogy a jövőben elveszíthetjük a kontrollt a gépek fölött, míg alig több mint az emberek harmada (36,5%) optimista. A művészet vonatkozásában sem jobb a helyzet: a magyarok 58%-a tart attól, hogy az MI hatására csökkeni fog a kulturális tartalmak színvonala. Mindeközben a humán kultúra protekcionizmusára is volna igény, a nagy többség (85%) az MI termékeivel szemben jobban védené az ember alkotta műveket. És míg a legtöbb szakterületen – informatika, gazdaság, jog, rendvédelem – lehetőségként tekintenek rá, addig a művészet kapcsán inkább veszélynek látják a mesterséges intelligenciát.”
Lupus in fabula, Szerényi a ChatGPT-t kérdezte az MI szerepéről a fotográfiai alkotásban. Így felelt: „A fotográfia és az MI viszonya ma az egyik legizgalmasabb (és legvitatottabb) kérdés a vizuális kultúrában. Röviden: nemcsak technológiai, hanem esztétikai, etikai és filozófiai vita is.” A válasz hidegen semmitmondó. Tudjuk, Szerényi is utal rá: 150-200 éve a „festészet halálálért” a fotográfiát kiátkozták. Erre mondjuk: a festészet is túlélt, a fotó is túléli majd az MI-t. Én azonban egyikről sem vagyok meggyőződve. Bár a művészet mindmáig képes volt – égi mintára – megóvni az emberi teremtő erőt, erre már nincs többé garancia.
Az idei szalonhoz Bán András kurátortól a megnyugtatóbb gondolatok közül idézem A magyar fotóművészet 300 alkotója című tanulmánya ideillő sorait: „A Műcsarnok III. Fotóművészeti Nemzeti Szalonja két nagy hagyományú fotós »intézmény« kivételes találkozása: a szalon típusú áttekintő fotókiállításoké és a számos fotóst egy kötetbe gyűjtő, körképet kínáló antológiáké. A klasszikus képzőművészeti szalonban a kanonizált művészet jelent meg az érdeklődő, művelődni vágyó polgárság előtt ritualizált események során (zsűri, megnyitó, tárlatvezetés, kritika stb.). Idővel egy-egy szalon meghirdetésekor, a felsoroláson és kanonizáláson túl, alkalmanként valamilyen aktuális művészeti eszme vagy csoportérdek is megfogalmazódott. Ezen eszmék egyike egy új képfajta, a fotográfia tudomásulvételét szorgalmazta és művészet voltát bizonygatta. Heves viták eredményeként 1862-ben meg is nyitották a párizsi Szalont a fotográfiák előtt – igaz, külön bejárattal. [...] Idővel a képzőművészeti szalonok tisztán kereskedelmi intézményekké váltak. Kivéve a »nemzeti kiállításoknak« átkeresztelt változataikat, amelyek ideológiájukkal, identitásukkal vagy periferiális helyzetükkel bajlódó országok fontos eseményeivé léptek elő. […] a művészeti szakmák fenntartásaival, ugyanakkor széleskörű részvételével és a közönség változatlanul intenzív érdeklődésével kísérve. [...]
A III. Fotóművészeti Nemzeti Szalonra meghívottak névsora nem alkalmi átgondolás, listaírás alapján jött létre. Hosszú előkészítés érlelte meg, mégpedig A magyar fotóművészet 300 alkotója című vaskos könyv munkálatai. E könyv kezdeményezésekor részben egy jelentős globális kulturális változás, részben pedig egy sajátos lokális művészeti helyzet inspirált. Ez az a pillanat, gondoltam, amikor érdemes és értelmes áttekinteni a magyar fotográfiát, hiszen a digitális korban holnaptól óhatatlanul módosul a fotóművészetről alkotott elképzelésünk. [...] Mi köti össze a háromszáz nevet? Nem csupán a technika: az, hogy e művészek mindegyike közvetlenül rögzít fényt egynémely érzékenyített felületre. Hanem valamilyen – mindannyiunk által értett, de pontosan meg nem fogalmazható – fotóművészet- fogalom." Hozzátenném, hogy így 150 alkotó kb. 300 fotóját kínálja a Szalon. A nagy, összegző kötet és a Szalon katalógusa jól kiegészítik egymást.
Kincses Károlynak az e katalógusba írt tanulmányában a magam kétkedésével párhuzamos bekezdéseket találtam: „Mondhatni persze, hogy öt esztendő egy művészeti ág fejlődésében nyúlfarknyi idő. Ez általában igaz is, ám vannak sorsfordító évek, amikor egy új irányzat, egy új technika, egy új szemléletmód döntően változtathatja meg az egészet, vagy legalább is elindíthat egy jelentős átalakulást, magával mozdítva a már meglevő, kész struktúrába rendezett művészeti kánonokat. Most éppen itt tartunk. Bekerült a köztudatba, a köznapi gyakorlatba és lassan, fokozatosan a művészi önkifejezésbe is a mesterséges intelligencia általi képcsinálás, ami már nemcsak egy új kütyü, nemcsak egy új eljárás, hanem a fotográfia eddigi filozófiáját is felülíró képkészítési mód. A mesterséges intelligencia által összerakott képek, melyeket szóbeli vagy írásos kérések nyomán kreál a sok tízmillió (amúgy tegyük hozzá, nagyrészt jogtalanul) tárolt kép felhasználásával, új dimenziókat nyithat meg a művészi alkotás előtt. Ma még csecsemőkorát éli, de próbálgatja a hangját, jelzi, hogy itt van már ő is. A fotóművészeti szalonnak, ha az utolsó öt év változásait kívánja bemutatni, érzésem szerint muszáj ezzel a tendenciával is foglalkoznia. […] Akkor járunk el tehát helyesen, ha azt gondoljuk, az MI nem kiváltja, hanem csak szolgálja az emberi alkotóerőt, kreativitást. Kinyit rengeteg új lehetőséget, de nem szorítja ki az emberi pszichét, lelket, érzelmet, intuíciót. Mert azt biztosan lehet tudni, hogy erős vízió, koncepció, elképzelés (nevezhetjük ihletnek is) nélkül nincs jó kép. Ezt figyelembe véve, a szerzők és az MI közös munkájaként született képek adják a 2026-os a III. Fotóművészeti Nemzeti Szalon egyik részét, lehetőség szerint felkutatva minden így készült, bemutatásra érdemes fotót, megpróbálva bizonyos tendenciákat, utakat, nota bene zsákutcákat is felmutatni.”
Kincses felsorolja, a termek csoportosító rendjét: dokumentarista szemléletű, társadalomkritikai célzattal készített fotók, a személyes naplószerű fotózás, konceptuális fotográfia, a manipulált képalkotás és az archivisták fotói. Ő is úgy fogalmaz: „rengeteg fenntartásom van a mesterséges intelligencia segítségével, vagy teljesen azzal készített képekkel szemben, mégis azt gondolom, egy 2026-ban a fotográfiai tendenciákat felmutatni kívánó szalonkiállítás nem teheti meg, hogy fejét a homokba dugva, nem vesz tudomást az utóbbi években jelentkező és egyre gyorsabb iramban népszerűsödő MI képekről.” A kiállítás rendezése során éltünk a térhasználat adta lehetőségekkel, és nem az MI képei állnak a szalon fókuszában…
Szeretnék köszönetet mondani a Magyar Művészeti Akadémiának a III. Fotóművészeti Nemzeti Szalont segítő kiemelt támogatásért, Kincses Károly és Bán András kurátoroknak a kimagasló szakmai, valamint munkatársainknak az ezúttal is odaadó munkájukért.