A Műcsarnok III. Fotóművészeti Nemzeti Szalonja két nagy hagyományú fotós „intézmény” kivételes találkozása: a szalon típusú áttekintő fotókiállításoké és a számos fotóst egy kötetbe gyűjtő, körképet kínáló antológiáké.
A klasszikus képzőművészeti szalonban a kanonizált művészet jelent meg az érdeklődő, művelődni vágyó polgárság előtt, ritualizált események során (zsűri, megnyitó, tárlatvezetés, kritika stb.). Idővel egy-egy szalon meghirdetésekor, a felsoroláson és kanonizáláson túl, alkalmanként valamilyen aktuális művészeti eszme vagy csoportérdek is megfogalmazódott. Ezen eszmék egyike egy új képfajta, a fotográfia tudomásulvételét szorgalmazta és művészet voltát bizonygatta. Heves viták eredményeként 1862-ben meg is nyitották a párizsi Szalont a fotográfiák előtt – igaz, külön bejárattal. Ezt megelőzően az első önálló fotós tárlatot a londoni House of the Society of Arts-ban rendezték 1856-ban. Attól kezdve a fotókiállítások, klub-szalonok, a művészi fényképfelvételek helyi vagy nemzetközi szemléi Argentínától Indiáig igen népszerűnek számítottak a nagyközönség körében. A fotográfusok pedig egyre szenvedélyesebben gyakorolták a nemzetközi postázás-díjgyűjtés rítusát. Idővel a képzőművészeti szalonok tisztán kereskedelmi intézményekké váltak. Kivéve a „nemzeti kiállításoknak” átkeresztelt változataikat, amelyek ideológiájukkal, identitásukkal vagy periferiális helyzetükkel bajlódó országok fontos eseményeivé léptek elő. Nálunk az ilyen országos kiállítások a rendszerváltással funkciójukat vesztették, ezzel együtt különféle formában mégis megmaradtak, a művészeti szakmák fenntartásaival, ugyanakkor széleskörű részvételével és a közönség változatlanul intenzív érdeklődésével kísérve.
A mai „nemzeti kiállítások” egyik kulcskérdése a névsor. Bárki jelentkezhet, vagy csak meghívottak? Legyen zsűri, vagy ne legyen? Legyen kurátori koncepció? Anélkül mai ízlésünk számára a tárlat kezelhetetlenül heterogén. A kurátor viszont leszűkít, szubjektíven szelektál. A III. Fotóművészeti Nemzeti Szalonra meghívottak névsora nem alkalmi átgondolás, listaírás alapján jött létre. Hosszú előkészítés érlelte meg, mégpedig A magyar fotóművészet 300 alkotója című vaskos könyv munkálatai.
E könyv kezdeményezésekor részben egy jelentős globális kulturális változás, részben pedig egy sajátos lokális művészeti helyzet inspirált. Ez az a pillanat, gondoltam, amikor érdemes és értelmes áttekinteni a magyar fotográfiát, hiszen a digitális korban holnaptól óhatatlanul módosul a fotóművészetről alkotott elképzelésünk. És ez az a pillanat, amikor ki kell állni a szakma egységéért. A kezdeményezés anyagi lehetőségeit a Magyar Művészeti Akadémia teremtette meg Haris László, Buglya Sándor és Csáji László Koppány közbenjárásával. Az alkotó csapatban Kincses Károly és Fejér Gábor volt társam. Érdemi előkészítő munkát végzett a Haris László vezette szerkesztőbizottság, Barta Zsolt Péter, Szalontai Ábel, Szarka Klára és Szigeti Tamás. E munka során a gyakorlat felől, a képeket nézegetve, az életpályákat végiggondolva hangolódott össze az az elgondolásunk, hogy mely művek, mely alkotói utak vezetik végig a nézőt a fotóművészet folyamatosan változó értelmezésén. Miért háromszáz? Az eredeti listánk lényegesen hosszabb volt. „Bélyeggyűjtemény” helyett mindenkinek egy oldalpárt kívántunk biztosítani. 600: ez a maximális oldalszám, amelyet a könyvkötészet elbír két keményborító között. Mi köti össze a háromszáz nevet? Nem csupán a technika: az, hogy e művészek mindegyike közvetlenül rögzít fényt egynémely érzékenyített felületre. Hanem valamilyen – mindannyiunk által értett, de pontosan meg nem fogalmazható – fotóművészet- fogalom. Lehetett volna szétszedni karcsúbb kötetekre ezt a hatalmas, több kilós könyvet. S mindjárt többes számú rendezőelvhez jutottunk volna: fotóművészetek. De itt és most fontosabbnak tartottuk megtalálni azt, ami a sokféle felfogásban, technikai eljárásban, esztétikai elvben és társadalmi hasznosításban közös. A könyvet reményeink szerint a Szalon megnyitásakor kézbe vehetjük.
A Szalonra meghívottak névsora pedig adódott: a „háromszázak” közül a ma is alkotó kortársak. A többség elfogadta meghívásunkat. S néhányan, akik már hosszabb ideje letették a kamerát, azt kérték, néhány régebbi képükkel lehessenek jelen. Kérésüket örömmel teljesítettük.
A szalonok szerepéről és a jelen kiállításról szerkesztőtársam, Kincses Károly értekezik e katalógusban. A magyar fotóművészet 300 alkotója könyv szakmai-történeti kontextusairól pedig az alábbiakban fogalmazok meg néhány megfontolást.
Az albumok története a fotóeljárások kezdeteiig nyúlik vissza. A fotográfusokat kezdettől foglalkoztatta, hogy technikai kísérleteiket, képkészítő szándékaikat, vízióikat, tapasztalataikat és élményeiket valamilyen ös�- szerendezett – és eladható – formában adják közre. Fox Talbot The Pencil of Nature című, 1844 és 1846 között több részben közreadott, a napfény révén való leképzést ünneplő összeállítását főként távoli tájakat bemutató egyedi vagy sokszorosított albumok követték (mint nálunk a Latin-Amerikát beutazó Rosti Pálé). Fontos kiadványfajtává vált a kiállítási, majd gyűjteményi katalógus, mely a reprodukciókon túl gyakorta a fotográfiák rövid bemutatásával is szolgált, illetve alkalmanként árakat is feltüntetett. A fotókönyvek kiadói sokat bajlódtak a nyomdatechnikával, a képminőséggel; a gyengébben nyomott kiadványok sok fotográfiai bűnt eltakartak. A fotográfusok időről időre megkísérelték a fotók portfólió-minőségű kiadását, ahogy azt Fox Talbot is tette. Nálunk talán az első ilyen igényű kiadvány 1967-ben jelent meg: Gink Károly nagyalakú Lighea-albuma, amelyhez végül nem is nyomdai nyomatokat, hanem kézi nagyításokat használtak.
A 20. század során új fotós könyvtípusok is piacra kerültek. Így a szerkesztői koncepció alapján összeállított kritikai kiadványok (elsősorban az „Új látást” hirdető kötetek a harmincas évek fordulóján Európában), az illusztrált kiadványok, fotóregények, amelyekben gyakran tényleges párbeszéd alakult ki szövegek és képek között, az egyes fotóművészeket bemutató albumok (általában szépirodalmi igényű előszóval), s idővel a fotográfusokról szóló monográfiák értékelő-kontextualizáló tanulmánnyal. Robert Frank korszakalkotó Les Américains (1958) fotóalbuma az autonóm képi beszéden túl a társadalmi tapasztalatok vizuális elemzésére is vállalkozott. Ennek persze megvoltak az előzményei az amerikai fotókultúrában: elegendő Bill Brandt vagy Walker Evans könyveire hivatkozni –, de különös módon nálunk is volt ilyen igényű és hatású könyv, a Tiborc Kálmán Katától, 1937- ből, illetve később, de nem megkésetten Lőrinczy György komoly nemzetközi gyűjtői hírnévre szert tett albuma, a New York, New York (1972). A photobook a jelen fiatal fotográfusainak is kedvelt kommunikációs eszköze.
Külön könyvtípust képviseltek a fotósok széles körét bemutató (nem kiállításhoz kapcsolódó) könyvek. Nálunk ezek sora a piktorialista fotográfia mellett hitet tevő A művészi fényképezés évkönyveivel kezdődött (1906-tól), majd a Rosner Károly szerkesztette Magyar fényképezés 1939 érdemel figyelmet, amely, ha szelíden is, de az új felfogású fotográfia számára nyitott teret. A háború után a propagandakiadványok sorából először a Reismann János szerkesztette Budapest-album (1956) emelkedett ki (s a későbbiekben is akadt számos sokszerzős turisztikai könyv, amelyeknek méltán tulajdoníthatunk fotóművészeti jelentőséget).
Az áttekintésre vállalkozó kötet új fajtája jelent meg 1958-tól néhány éven át. A Kádár-kor kezdettől egységes rendet akart érvényesíteni a művészvilágban, így súlyosan ráfizetéses voltuk ellenére is szorgalmazták a fotós évkönyvek kiadását. (Akárcsak a minőségibb amatőr katalógusokban és folyóiratokban, eleinte itt is felsorolták, hogy az egyes fotók milyen kamerával, objektívvel, blendenyílással, záridővel mely napszakban, milyen filmre készültek.) „Érdekes mozaik ez, melyben az egymással ellenkező felfogások is váltakoznak” – írták a Magyar fotóművészet első, 1958-as kötetének bevezetőjében a szerkesztők. Négy ilyen album jelent meg, azután 1971-ben még egy, s ezzel máig meg is szakadt a teljes áttekintést ígérő könyvek kiadása, bár alkalmi katalógusok előfordultak, szűkebb képanyaggal. Így egyes szakterületeken – mint a riportfotó vagy a természetfotó – működik a szakmai összetartás, s több-kevesebb folyamatossággal közreadják évkönyvüket. A Magyar Fotóművészek Szövetségének félévszázados jubileuma alkalmából pedig tekintélyes adattár-jellegű áttekintéseket adtak ki. Valójában ezek a könyvek segítették a szakmai kommunikációt, ám a nagyközönség számára az egymást különösebb képi logika nélkül követő portrék, csendéletek, tájak, zsánerek, liliomok, elefántok és hajnali halászatok nem sok érdekességet tartogattak.
A magyar fotóművészet 300 alkotója könyv tehát nagy hagyományt tudhat maga mögött, ugyanakkor bátorságot kívánt vállalkozásunk, amely valamelyest már támaszkodhatott fotótörténeti kutatásokra (ha áttekintésre nem is), ám aligha ringathatta magát abba az illúzióba, hogy a fotóművészetet illető széleskörű szakmai konszenzust tudhat maga mögött. Így nem csupán a válogatásra kellett figyelnünk, hanem arra is, hogy a hatszáz kép (alkotónként kettő) és a fotográfusokat bemutató háromszáz esszé (több mint száz írástudó tollából) több legyen, mint felsorolás: valami módon értelmes és értelmező egésszé álljon össze. S arra is ügyelnünk kellett, hogy a fotókhoz társított szövegek ne az adatfelsorolás felé mozduljanak (lexikonként rendelkezésre áll Markovics Ferenc Fények és tények kiadványa, Fitz Péter háromkötetes Kortárs magyar művészeti lexikonja, és ma már mindenekelőtt az internet), hanem életművek értelmezésére, kontextualizálására vállalkozzanak, azaz összeolvasva őket mégiscsak rajzolódjanak ki a magyar fotóművészet változó törekvései és csúcsfényei az elmúlt másfél évszázad során.
Bízunk abban, hogy ha fotóművészetről esik szó, könyvünk, ahogy ez a katalógus is, alapvető hivatkozásul szolgál jó időre, mígnem a következő nagyszabású vállalkozás újra nem gondolja az általunk elmondott történetet.